Békét a Kaukázusnak, Uram!

Kicsit problémás teljes reflexióban útinaplót írni, de azt gondolom, hogy így is van értelme.

Hol is hagytam abba? 5 nappal ezelőtt.

Aznap este, ahogy befejezem a munkát és elindultam haza megcsapott a duduk hangja az Északi Sétányon. Egy öreg bácsi fújta. Számomra a duduk mindig sír, mindig szívbemarkolóan, mindig gyönyörűen. A legkülönlegesebb hangszer, amit el tudok képzelni. Az igazi dudukot csak egy fajta fából csinálják, ami az Ararathoz legközelebb eső, még mindig örmény területen lévő hegyoldalban nő. A furulyaszerű hangszeren a síp és a “cső” külön van; fújni pedig igen fura ráharapással-rátartással kell. Azt mondják a duduk hangja mindenkinél más, és hogy a lélek igazi hangját adja vissza. A másodikat csak elhinni tudom, az elsőt megerősíteni is. Még mindig a bakancslistámon van, hogy egyszer játsszak egyen.

Éjjel a barátnőmmel sokáig beszélgettünk. Északon van ez a „hülye” szabály (még a dán barátaim tanították nekem), miszerint 3 dologról nem beszélünk: vallás, pénz és politika. Kérdem én, hogy akkor miről lehet, de tényleg? Ez a mentalitás (az én eredő értetlenkedésem) megvan itt is, a Kaukázuson, ugyanis csak ezekről beszélünk.

A “Belsős” kívülálló

Éjjel háromig fejtegetjük a történelmet: Oroszország szerepét a Kaukázuson és Nagorno-Karabakhot (ahogy mi hívjuk otthon: Hegyi Karabakhot), illetve, hát, a szocializmust – mint olyat. De, akármerre is megyek a következő 3 napban: csak ezekről beszélünk. Van egy olyan érzésem, hogy most lettem az “outsider”-ből “insider” (avagy kívülállóból belsős). Örményországnak ezt az oldalát nem tapasztaltam még; nem ilyen mélyen. Van is egy olyan érzésem-megélésem, hogy elképzelhető, hogy az örményekkel jelenleg nem is igazán lehet másról beszélni – mert, hogy ők is elég sokáig el tudnak ezekről a témákról egymás között vitázni. Végtelen értelmezésnek tűnik minden a jelenről, a múltról. Jobbára, ez egyáltalán nem meglepő. Ugyanis ezek véresen komoly témák; szó szerint.

Ebben a három napban az “insider”-ségem csak mélyül. Míg az első este csak a felszínt kapargatjuk, a harmadik este már eljutunk oda, hogy a barátnőm apukája a vacsoraasztalnál nekem szegezi a kérdést: hogyan is tudta Magyarország Safarovot szabadon engedni? Nincs jó válasz.

Külön pikantéria, hogy a meggyilkolt örmény a barátnőméktől két háztömbre lakott és az eset után az egész környék feketébe borult majd’ egy hónapra. Itt mindenki tudja. Jereván földrajzi tagoltságát nézve (a város egyik végéből eltaxizni a másikba akár 2 óra is lehet a hegyvidék miatt, pedig a lélekszám nagyjából megegyezik Budapestével), ez olyan, mintha nálunk Kőbányán mindenki tudná. Persze, ezelőtt is volt olyan, hogy a taxis nekem szegezte a kérdést (akkor azért elgondolkodtam rajta, hogy legközelebb inkább azt mondom, hogy fehérorosz vagyok), de ennek így nagyobb súlya van. Bűnrészesek vagyunk és lettünk, legyen az a bűn akármilyen összetett is.

Megpróbálom elmagyarázni amit, érzek: bár nem tudom, hogy a Kaukázust meg lehet-e érteni, vagy csak “érezni” kell. Már az első átbeszélgetett estén folyamatosan kérdezgetnek a magyarországi orosz időkről. A fiatalabb nemzedék itt is kiábrándult, az idősek viszont még mindig visszasírják sokszor az “előző rendszert”. Eddig ismerős, azt hiszem. A mi “oroszaink” azonban teljesen mások, mint az Örményekéi. Akármennyire nem szeretem ezt mondani, az, hogy Örményország még áll és létezik, az nagyban Oroszországnak köszönhető – és ez egy alsó hangon hate-love kapcsolatot eredményez a két ország között. Persze nem csupán jófejségből teszi mindezt Mr. Russia.

Oroszország amennyire védelmezi Örményországot a törököktől és az azeriektől annyira áll folyamatosan fegyverkereskedelmi kapcsolatban Azerbajdzsánnal. Örményország és Azerbajdzsán pedig csak egyben ért egyet: bármikor bombát dobnának a másikra, nem kímélve nőt, időset, gyereket, újszülöttet. Ebben a barátaim is mind egyetértenek (elhiheted, megkérdeztem). Onnan tudom, hogy „insider” vagyok, hogy ezúttal a szemembe mondták.

A Kaukázusról tudni kell, hogy itt az elmúlt 200 évben nem volt 20 év háború nélkül (utoljára 2008-ban a grúzok adták fel Oszétiát Oroszország irányába, ami számukra egyenesen arányos volt azzal, hogy “beléphettek” az Európai Unió érdekkörébe – szia Wizzair és egyebek). És mindenki érzi, hogy ez a 20 év ketyeg. Beszélnék és félnek a következő puskaporos hordóról.

Az örmények pedig a következő háborút kis eséllyel ússzák meg jól. A geopolitikai helyzetük megegyezik körülbelül azzal, mint amikor az iskolában ülsz közepén és két oldalról szorosan melléd ül az a két gyerek, akik mindennap csúfolnak, helyenként meg is vernek (Azerbajdzsán és Törökország). Előtted és mögötted ülnek a legjobb barátaid (Oroszország és Grúzia), de ezek utálják egymást és az első helyenként téged is átbasz. Szar helyzet, na. Kifejezetten szar helyzet. De tőlük függ, hogy egyébként te járhatsz-e iskolába. Valamit tenni kell.

Örményország erre úgy próbál reagálni, hogy bevezette a “Harcos Nemzet” politikáját, ami azt jelenti, hogy mindenki számára kötelező a két év sorkatonaság – egyelőre csak a férfiak körében, de erős viták folynak a nők felfegyverezéséről is, tekintve, hogy ez az örményektől nem áll történelmileg távol. Hosszú ideig ki lehetett bújni ez alól a sorkatonaság alól tanulással, ösztöndíjakkal, kutatással – ma már nem lehet. Értsd: mindenki, aki az utcán szembejön veled fogott már fegyvert és lőtt is vele (valószínűleg élő ellenre).

3 millió örmény összesen az országban. Ebből 1.2 millió Jerevánban. 7 millió külföldön, diaszpórákban. Ezek a számok, ennyivel lehet számolni. Számháborúban vesztenek, akárki is támad rájuk.

Külső segítséget pedig nem akarnak (ebben mondjuk, egyetértenek az Azeriekkel – csak más okból), mert számukra az azt jelentené, hogy fel kell adniuk Karabakhot (általában ezt teszik ki alkunak a nagy hatalmak, mert így hosszabb béke lehetne a Kaukázusban). Pedig ezzel a lépéssel ugyanazt az alkut megnyernék maguknak, mint a grúzok Oszétiánál.

Vagyok elég örmény ahhoz, hogy értsem és érezzem, hogy miért nem akarják feladni Karabakhot; és vagyok elég európai ahhoz, hogy tudjam, hogy ebben a szituációban benne maradni szar ötlet.

A barátnőm azt magyarázza nekem, hogy képzeljem el azt a szituációt, hogy ők itt, a 90-es évek végén, bő két évig voltak áram-víz nélkül, mert éppen élesebbek voltak a folyamatosan zajló harcok a karabakh-i határokon. 10-en éltek 20 négyzetméteren. Minden nap zöld autókkal hozták fel a halottakat a határról, és csak reménykedtek benne, hogy a mostani Köztársaság téren nem azokat pakolják majd ki lefedve, akiket ismertek. Mélyen a szemembe néz, és azt mondja: “Karabakhon nincs olaj, nincs ásványi anyag, nincs semmi. A vérünk van ott. Minden örmény hamarabb élne még évekig víz és áram nélkül, mint hogy feladja azt a területet, amiért a barátai és a rokonai meghaltak. Ha ezen múlik az, hogy az Európai Unió teljes jogúnak tekintsen bennünket, sosem leszünk azok.” Nagy levegő. Most légy okos.

Hős, Áldozat, Gyilkos: Egy személy

Később találkozom a barátnőm öccsével. Alig 20 éves, vékony, visszafogott fiú. Este, lefekvéskor beszélünk róla pár sort a barátnőmmel. Megemlíti, hogy ő is volt közkatona Karabakhnál. A barátnőm, aki a helyi demokratikus-nacionalista viszonyokhoz képest kifejezetten liberális nevelésben részesült rám néz, és azt mondja: “Kitüntették. Olyannal, amit csak ezredesek kapnak meg. Mindenki más örült volna, mi megijedtünk.” Azt mondja, ez azt jelentette, hogy valami nagyon komoly dolog történt a közkatonaság két évében. Valami rosszul sült el. Az öccse soha nem beszélt róla, a felettesétől tudták meg.
Meséli, hogy a jelenlegi karabakh-i határok természetesek: így alakultak ki az azeriek és az örmények között. Nincsenek békefenntartók. Ám időről-időre egy-egy előőrs átmegy az ellenséges területekre, tizedelni. Napi szinten halnak meg emberek. Annyit tudnak, hogy az öccséék voltak szolgálatban. Látták a mozgó azeri katonákat, nem tudták leszedni őket. Mindkét oldalon elfogyott a lőszer és az azeriek betörtek a bunkerbe. Az öccsénél és a másik fiúnál csak egy nagyobb kés volt, azt mondják. Itt vesz egy nagy levegőt, és azt mondja: “Ők jöttek haza. Hollywoodi jelenet volt.” Keveredik az arcán a terror, a büszkeség, a félelem és a lehetséges gyász. Félrehúzott mosollyal mondja: “Hősies”.

Nem tudom. Én, a remélhetőleg gyakorlati helyzetben is pacifistának maradó pacifista; nem tudom. Nagyon vékony a határ a Hős, az Áldozat és a Gyilkos között.

A fejemben visszhangzik, amiket mondott: megijedtünk, hogy megkapta; nem beszél róla. Mennyi párhuzamot tudnék húzni és húzok is később, amikor elemzem magamban, de a lényeg ugyanaz marad. Amikor arra gondolsz, hogy olyannal találkozol, aki ölt már embert, nem egy 20 éves, nyegle, vékony, visszafogott mosolyú, késő-kamasz fiú képe jut eszedbe (s valóban, eddig nem ilyenek voltak azok, akiket itt megismertem). Találkoztok, kezet fogsz vele és gondolatban sem látod a vért a tenyerén. Persze, később, sok minden hozzáadódik gondolatban: a lehetséges sokk az arcán; a folt az életén; az automatikus empátia az áldozattal.
És itt állok én, az örök pacifista, szemben ezzel a fiúval, és az gondolkodom: lehet-e, tudok-e, szabad-e ítélkezni? Mit gondolnék, ha nem ő jött volna haza?

Utólag fűzöm ezeket a mondatokat a naplómhoz, de Uram, ha egyet kérhetek: adj békét a Kaukázusnak!