Varden és a cirkuszbusz

Délutánra mindannyian a vörös különböző színeiben pompázunk a gyengének tűnő, de csípős nyári naptól. Visszavonulunk az egymás mellett lévő szállásainkra, mikor még ketten érkeznek a csapathoz (egy francia zenész és egy olasz, nem klasszikus, arcfestős bohóc). Az utolsó öt másnap reggel csatlakozik majd.

Mindenki túláradóan kedves. Az estét egy Mito nevű, francia kártyajáték társaságában töltjük. A játék lényege, hogy vannak kártyalapok, amiket nem rakhatsz le, de meg kell szabadulnod tőlük (például: eldobod, becsúsztatod valahova, megpróbálsz többet lerakni, stb.) – de mindezt úgy, hogy a körben kinevezett figyelő ne vegye észre, mert akkor te leszel a figyelő. Ő pedig nem csalhat. Estébe nyúlóan játszunk és a végére egész jól összeáll a társaság.

Másnap reggel a rendezőnk szed fel A busszal. Cirkuszbusz! Piros-sárga. 25 főnek, hátul pedig egy óriási, beleépített doboz a cuccoknak. Közösen reggelizünk Vardenben, amikor megjön a hiányzó öt fő. Ez a nap a papírmunkáról szól, itt kapjuk meg az EVS által garantált (az országhoz képest minimális) zsebpénzünket is. Sokszor elmondják, hogy ez még az unalmas része az ittlétünknek.

Az ebédet is Vardenben töltjük el. Most már itt van az egész csapat, és az állandó társulat is. Étkezés előtt, ahogy itt szokás – közösen éneklünk. Egy olyan dalt, amely megköszöni a Földnek az életet, amit nekünk ad, és hogy táplál minket. Ebéd után azonban gyorsan kitessékelnek minket Vardenből (és halkan), mert munkatárs búcsúztató van. Meglepő, hogy ezt is milyen empátiával teszik irányunkban – pedig egyértelmű, hogy nekünk aztán valóban semmi helyünk nem lenne ott.

Paragép a nyárutóban

A társaság egyik fele a város felé veszi az irányt, páran pedig hazaindulunk – tudva, hogy 4 kilométer van a szállásunk és Varden között, illetve, hát, hogy vacsorára nekünk is vissza kell érni a városba, mert a vacsora is közös lesz. Az egyik magyar résztvevővel teszem meg a hazaút nagy részét: a magánéletünkről, a szerelmeinkről beszélgetünk. Annak ellenére is megtaláljuk a közös hangot, hogy tíz év van köztünk. Ezen túl, a társulatról esik még rengeteg szó – mivel ő már másodjára van itt. A rálátása (főleg, hogy mint minden társulat, úgy ez is nagyon “belterjes” – a szó pozitív értelmében) segít perspektívában látni a dolgokat.

Félek, szinte rettegek a másnaptól, de igyekszem nem mutatni. Az lesz az első teljes, “erősítős”, tréning napunk. Próbálok arról kérdezni, hogy múlt évben mit csináltak, ésatöbbi. Magam elé vizionalizálok olyan dolgokat, hogy körbe-körbe futunk húsz percen keresztül és majd meghalok (innen is köszönöm az állami oktatási rendszernek és az összes volt testneveléstanáromnak, hogy egy életre megutáltatták velem a mozgás ezen formáját!). Nem sokat mond – “legyen meglepetés” alapon. Persze, ő nem tudja, hogy most pont ez a meglepetés feszélyez a legjobban.

A társulatról szóló szavai azonban megnyugtatnak: hogy itt nincs olyan, hogy egy ember. Itt csak a társulat van. És mindenki így fog ehhez hozzáállni, s hogy ebben az egyedüli gyengepontok az én gondolataim lehetnek. Annyit tanácsol, hogy a rendező ne lássa, hogy bármikor bezárnék; próbáljak meg mindent. A többit elintézik majd ők, hogy meg tudjam csinálni, hogy menjen. A szavai biztonságot sugallnak és kicsit alább hagy bennem a feszítő nyugtalanság.

Mikor megunjuk a gyaloglást (körülbelül félúton), akkor autót fogunk stoppal – hiszen egyébként is mondták, hogy nyugodtan próbálkozzunk – és így nagyon hamar otthon leszünk. Körülbelül még másfél óránk van vacsoráig (ahova hál’ istennek kocsival visznek minket innen), így leginkább pihenünk. Beszélgetőpartnerem az ő kanapéjukon gitározik és erős, szépen karakteres hangjával kíséri saját magát. Nyárutót idéz a hangulat, a beszűrődő napfény. Már hidegebb van, mint tegnap volt.

Hamar eljön a vacsoraidő és jönnek értünk. Egy social enterprise (szociális vállalkozás) alapon működő étteremben eszünk majd, majdnem minden este. Most megyünk ide először. A helynek az a lényege, hogy alapvetően bevándorló és menekült asszonyok, lányok, nők dolgoznak és főznek itt – elsődlegesen szociális alapon, a világ minden tájáról. A cél az, hogy az egyébként is nehéz beilleszkedésüket és munkavállalásukat segítsék a norvég piacon.

A hely előtt kicsit várnunk kell, így a szokásos vacsora előtti dal az utcán csendül fel. Az állandó tagok énekelnek – mi még nem tudjuk a dalokat. A társulat egyetlen, látszólag nem norvég tagja egy hosszú, göndör fehér hajú, kaukázusi barna bőrű nő. Hihetetlen energiák áramlanak már a lényéből is szanaszét, de amikor elkezd énekelni, én esküdni mernék, hogy abba még a föld is beleremeg. Ő lesz majd az egyik énektanárunk.

Az étterem-kávézó kellemes: mindenféle minőségi kézműves és eladó termékekkel díszített. Az étel nagyon finom. (Egyébként is jól tartanak bennünket, főleg úgy, hogy a hűtőinket is rendszeresen feltöltik minőségibbnél minőségibb kajákkal az általunk annyira szeretett “zöld dobozokból” – rakodó dobozok, de már Pavlovi reflexünk alakult ki rájuk.) A busz tele hassal visz haza bennünket.

Igenember

Ez az esténk az első szeles este. Érezhető, hogy itt a nyár már meggondolta magát, és egyben meg is adta magát Északnak. Hamar lesz hideg, tudom. De aznap még csak fúj a szél, a naplementében pedig ragyog Sandefjord lapos látképe. Valamennyi kártyázás többen úgy döntünk, hogy lemegyünk a partra. Hatan indulunk el, együtt, de hat különböző sziklára ülünk le. Egy ideig a francia jazz gitáros fiú mögött ülök: a koraérettsége a legelső pillanattól elkápráztat és megnyugtat, és úgy játszik, mint egy isten – de kis idő elteltével magára hagyom.

Pár sziklával feljebb az egyik lengyel zsonglőr srác mellett kötök ki. Nézzük a naplementét és valahogy a sötétedésben őszintébbek leszünk. Azzal kezdi, hogy nem furcsa, hogy mindannyian úgy vagyunk ezzel a helyzettel, hogy körbenézünk egymáson, és pontosan látjuk, hogy ki, miben tehetséges, de azt nem értjük, hogy mi miért vagyunk itt? Fejbe vág a kérdése, hiszen egész nap erre kerestem magamban a választ: mi a francot keresek én itt? Egy jól átgondolt – akár isteni – terv részeként lennék itt? Vagy én vagyok itt a nagy hiba? Hol van a helyem ennyi, szinte profi és tehetséges ember között? Hogy kerültem én be ide? Lehet, hogy jobban tudok önéletrajzot szerkeszteni, mint amilyenek a valós érdemeim? Lehet, hogy bagatell ügyeknek hangzanak ezek, de egész nap úgy nehezedtek rám ezek a kérdések, mint igazán erős átkok. És válasz sehol. Mit keresek én itt?

Megerősítem, hogy de, persze, furcsa – de értetlenkedem: hogy lehet, hogy ezzel mindenki így van? Ő is, pedig az egyik legügyesebb, legszociálisabb közülünk.

Az őszinte kérdése után én is felfedem a saját magam gátjait és félelmeit: az alkatom, az erőm, az ide nem illőségem. Elmosolyodik és megnyugtat. Azt mondja, dolgozott már a rendezőnkkel és higgyem el, csodát tud tenni. Ha itt vagyok, oka van. Ha itt vagyunk, oka van. (Ezt egyébként sok helyről hallom, és másokon látom is a felettébb intelligens kiválasztás nyomait – illetve a rendezőnk spiritualitását is). De tele van a fejem DE-vel kezdődő mondatokkal. Aztán a következő mondata áthatol. Azt mondja, az a lényeg, hogy igenember legyek. Ha valamit a rendezőnk mond, ne kérdezzem, ne gondolkodjam róla, csak mondjam azt, hogy igen. A kereteket adottak és ha nem sikerül, akkor nem sikerül, de ne mondjak nemet. Igenember.

Sosem szerettem az igenember gondolatát. Számomra az igenemberek létezése valahol összefügg a manipulálhatósággal, illetve azzal, ahol jelenleg szerintem a világ tart. Most mégis ezt várják tőlem, és ebben a szituációban azt érzem, hogy ez az elvárás teljesen jogos és ez az egyetlen egy járható út. A feltétel nélküli bizalom. Az, hogyha a rendező kér valamit, akkor nem azt kérdezem, hogy “biztos?”, hanem azt, hogy “hányszor?”. Rájövök: igaza van, csak így működhet.

Ekkor odaszólnak mellénk, hogy megyünk-e úszni. Már majdnem teljesen sötét van. Felpattan és mondja, hogy persze, majd visszanéz, megkérdi jövök-e? Mondom, hogy most nem tudok. Persze, nem érti – ehhez lehet, hogy még gyerek. De rám mosolyog, és miközben elrohan, annyit mond: Látod, igenember.

Mi vagyunk a társulat

Visszamegyek a szállásunkra, ahol a többiek zenélnek. Számomra épp kedves zenéket, de még mindig nem vagyok túl nyugodt. Habár a rációt látom ebben az egészben. Ez az első pont, ahol azt érzem, hogy én ehhez a szakmához túlműveltem magam: nem tudok annyira ösztönös, annyira egyáltalán nem elemző lenni, mint amennyire kellene. Leülök, és a gondterheltségemre rákérdeznek. Elmondom a kérdést: a már közös kérdésünket. Miért nem érezzük azt, hogy itt helyünk van, hogy ehhez a csodához mi elég jók vagyunk? Akik velem szemben ülnek – az ír színész lány és az olasz bohóc fiú – már sokkal biztosabbak a pozíciójukban. Nevetve mondják, hogy miért kételkednék? Hiszen én tartom össze a társaságot. Legyintek, hogy ez nem igaz. Majd nyomatékosan és igen komolyan közlik, hogy de, igaz. Mindannyian mi tartjuk össze a társaságot. Téglák vagyunk, ami nélkül a ház összedől. Egyet se mozdíthatsz meg, mindenkinek megvan a helye és helyének az oka.

Átütő a hozzáállásuk, egy pillanatra a szavaim is elakadnak.

Persze, a témát nem tudom elengedni – a bizonytalanságom néha túlnő magamon, és egész biztos, hogy ez alatt az út alatt még sokáig velem lesz. Olyannyira, hogy este a magyar lányokkal is átbeszéljük ezeket a történéseket.

De amikor ágyba kerülök már úgy érzem, hogy apró kezek tartanak meg ebben a bizonytalanságban – és az idegen ágy is könnyebb lesz. Azt érzem, hogy mi vagyunk a társulat és egy pillanatra el tudom fogadni azt, hogy nem kell megértenem, átlátnom, sem elfogadnom az okot, hogy miért vagyok itt, csak tudnom kell, hogy bármi is legyen az – valószínűleg a legjobb ok az a világon.

Ez az érzés ringat el, úgy, hogy már nem vagyok egyedül. Mi vagyunk a társulat, az állandó tagok nélkül 16-an, a gyönyörű Északi Csillag világában. Magyarok, lengyelek, örmények, bulgárok, németek, svédek, írek, spanyolok, olaszok. Bohócok, artisták, zsonglőrök, zenészek, táncosok, színészek, kézművesek, tervezők, zeneszerzők. Elképesztően egyedi sztorik (a kedvencem a svéd parkour-os, táncos katona lányé) és igen különleges, tehetséges emberek.

Mi vagyunk – a társulat.