Az Ébredő nomád

Nehezen keltem ma reggel: hogy lehet 3 órás eltéréssel jetlag-et szerezni? Éjjel négykor még nem aludtam. Otthon akkor csak 1 óra volt. Amikor az ember először megy messzire, akkor valami hatalmas eufória, hogy a problémái és a munkái nem mennek vele. Minél gyakrabban utazol, annál hamarabb érnek utol, én pedig már külön munka-hátizsákot csomagolok minden alkalommal (nem vicc). Lehet, hogy ez a sokak által áhított digitális nomádság.
De amennyire nehéz az a hátizsák, annyira nehezen foglalom össze a mai napot. A barátnőm anyukája ma is terített asztallal várt reggel. A kaukázusi vendégszeretet az valami teljesen más kategória (non plus ultra, de pozitív értelemben) – minden néphez képest. Én meg vétkeztem: hello glutén, hello cukor. De egyszerűen ott van a méltán híres örmény baracklekvár (ilyen a világon még egy nincs, tényleg!), meg a házi kenyér. Gyenge, gyenge ember vagyok.

Az örmény fájdalom

Aztán megindultam. A Genocídium emlékhelyre és múzeumba.

Na, most egy laza tíz perce volt már egy olyan érzésem, hogy rossz irányba megyek, de ugye az ember nem lehet benne egészen biztos, amíg a szomszéd hegy tetején meg nem látja az épületet. A rossz irányba menésnek pedig van egy olyan hátulütője, hogy meg kell fordulni. Szóval fogtam magam és leintettem egy taxit. Nagyfülű-nagymosolyú taxis bácsi mosolyog, nem érti. Nem volt kedvem activityzni, szóval gondoltam fogok valakit, aki megérti, amit mondok. Aztán hamar rájöttem, hogy aki megérti, annak a tarifájában bizony benne lesz az angol-turista felár.
Szóval leintettem a másodikat, és arra gondoltam: csak megoldom. Hirtelen ötletből eszembe jutott, hogy kapjam elő a laza 6 kilós laptopom (ugyanitt, kedves télapó…), amin a lila nefelejcs matrica ott csillog elől. Ez a lila nefelejcs Jereván legrandomabb helyein is megtalálható. Jelképe annak, hogy nem felejtik el a népirtást, illetve felülnézetből az emlékhely is nefelejcs alakú. Rámutattam, tudta.

Egész nagy kerülőt kellett mennünk, elhaladtunk az előtt az útszakasz előtt, ahol múlt évben leintett a rendőr minket és a vámvizsgálatot elkerülve a szállítási díjból fizette ki őt előttünk a taxis. Felnevettem. #csakakaukázusban.

Előítéletekkel mentem az emlékhelyre, mert eddig minden hasonló építményben valahogy távol maradtam lelkileg az eseményektől, vagy propagandát éreztem mögötte. Illetve, hát a szovjet-vasbeton dolgok a maguk egyedülálló gyönyörében elkápráztatnak, de azért mindennek van határa. Az ízlésficamomnak is, legalábbis ebben a témában.
Kiszállok a taxiból. Előttem nagy, fekete kőépület, amiben az eső fehéres vízvájatokat hagyott. Nem találom a bejáratot, pedig előbb mennék a múzeumba, utána az emlékhelyre. Kiderül, hogy csak az emlékhely mellett, egy pincébe belépve lehet bejutni. Már lelkesedem előre (nem).

A nefelejcs, avagy az örmény Holocaust emlékműve

Elindulok hátra, a műemlék felé. Egy széles, kőből kirakott sétányra érkezem. Mindkét oldalon különböző magasságú örökzöld fenyők. Alattuk táblák: melyik diaszpóra, melyik szövetség, melyik állam adta a Holocaust emlékére. Nem találok magyart.
És egyszer csak felhangzik, bejárja az egész teret, a fákat, az emlékművet. Olyan fájdalmas, olyan igaz, olyan szívbemarkoló dal, hogy összeszorul a szívem, pedig egy szót nem értek belőle. Minden porcikámat rázza, remegteti a hideg – és még nekem is fáj.
Előttem egy örmény osztály szedi szét a fehér virágokat, amiket hoztak. Fiatalok. Rám néznek, furcsállnak. Korán van és még csak ennyien vagyunk itt. Én meg picit sem nézek ki örménynek, és egyébként a családomnak meglehetősen kevés (értsd: többnyire semmi) köze volt az örmény történelem e szakaszához, hiszen az anyaországot a 17. században hagytuk el és azóta diaszpórákban éltünk (habár az eredeti származási helyünkön élőket teljesen kiirtották a törökök) . Lemaradok.
Messziről nézem ezt a robosztus épületet. Az emlékmű közepén álló tű az égre mutat. Szerintem már-már vádlón. Maga, a virág alakú építmény pedig ott van mellette, befelé dől, ölel: középen az örökláng. A levegő viszonylag tiszta, lélegeznem azonban mégis nehéz. A távolban látszik az Ararát, a zene pedig csak szól, csak szól. Egészen túlvilági ez a meg nem értett fájdalom, ez az el nem felejthető emlékezés.

Amikor beérem az osztályt az emlékmű közepén állnak, az örökmécses körül. A virágokat már letették. A ritmusból és az első két szóból megismerem: a Mi Atyánkat imádkozzák hangosan a mécses körül (ennyit tudok csupán örményül). Már-már szédülök attól az érzéstől, amit ez a hely áraszt magából. Erre számítottam legkevésbé.
Elmennek, és ott maradok egyedül a zenével, a tűzzel, a nefelejcs belsejében. Az egészben az a legfájóbb, hogy az ember érzi: az el nem ismert traumákra nem jön válaszként elfogadás, feloldás, szeretet.

Sok időt töltök egyedül a nefelejcs belsejében, nem is tudom pontosan mennyit. Annyi mindent tudok a saját életemből kapcsolni ehhez az érzéshez, hogy engem is megrémít. Generációs kérdések omlanak rám.
Idővel elindulok a múzeumba. A belgrádi lábficamból adódóan igen esetlenül haladok le a lépcsőn. Amikor megérkezem lentre, elmondják az információn, hogy nem kell fizetni. Egyetlen egy dolgot kérdeznek mosolyogva: honnan jöttem. Felírják.

Hosszú a múzeum, informatív és sokkoló. De nem az információk milyensége miatt sokkoló. A kiállításon elképesztően sok eredeti anyag van kirakva, és a történelmi részletesség átütő erejű. Az egész múzeum arról szól, hogy alátámassza: tényleg megtörtént – s minél pontosabban el akarja mondani, hogy hogyan. Külön szekció van arra, hogy a fényképészek személyét taglalják, hogy leírják, hogy kik, hogyan és miért tudtak róla a kortársak közül. Az ignorancia legmélyebb bugyrai néznek vissza, karöltve a meg nem értettséggel.
A múzeumban maguk a mészárlás-történetek egy szinttel még lejjebb vannak. Amikor onnan feljössz, és rátérsz a jelenlegi, illetve a hatvanas évekbeli helyzetre, lezárásként egy mondat tekint vissza rád egy üres falról, amit nem lehet kikerülni. Hitler szavai, 1930-ból. “Ki emlékszik ma már az Örményekre?”
Itt lesz a legjobban megterhelő. Ahogy rátérsz a mai helyzetre, és összekapcsolod a koncentrációs táborok neveit az aktuálpolitikai eseményekkel: Rakka. Deir-Ez-Zor, Aleppo, Meskene. A másik falon a kulturális hagyományaikat elvesztő, kényszerintegrált árvák képei néznek vissza rád.
Az utolsó teremben csak csend és a vendégfüzet van. Hosszú-hosszú szívszorongató üzenetek a világ különböző diaszpóráiból. Itt azt érzem, hogy nem is tudom, hogy van-e ilyen meg nem értett fájdalom még egy világon, mint az örményeké.

Visszamegyek a nefelejcsbe, aztán bemegyek a városba. Visszafelé lehúz a taxis, de ez sem érdekel. Másfél órán át keringek, egyirányú utcákon eltévedek. Végül egy kávé mellett kötök ki.
Nem szeretem Őt idézni, de “Ki emlékszik ma már az Örményekre?”