Oldal kiválasztása

Kaukázusi útinapló VI. – A csempész kebab

A lélek Esszenciája

Készül a Sudjukh.

Sok hagyományban, mondában és hitvilágban meg van az, hogy a vasárnap különleges nap. Az igazság az, hogy mi már rég nem éljük meg a vasárnapot különlegesként. Vannak azonban kivételek…
Mi, az örményországi tartózkodásom utolsó vasárnapján korán keltünk. A barátnőm anyukája már napok óta diót tört, éjjel-nappal. Förtelmes munka, szerintem – bár szeretettel tölt el diót pucoló nagyszüleim emléke. Ennek ellenére: nem tudom, hogy lehet élvezni, én otthon is inkább méregdrágán megveszem a piacon, mint hogy szenvedjek vele. Ő élvezi.

Be volt harangozva, hogy vasárnap reggel Sudjukhot csinálunk, közösen. A Sudjukh egy sziruppal körbevett diófüzér kiszárítva, és akkor sem csinálnám önszántamból, ha tízszer ilyen hosszú ideig élnék. Erre készült már napok óta.

Magát a folyamatot ők ceremóniának hívják, amire látatlanban azt hittem, hogy túlzás – de semmi túlzás nincs benne. Pizsama gatyában, szakadt rocker felsőben, kócosan és csipásan mászok ki az ágyból vasárnap reggel és a ház tele van. Ott van a barátnőm unokatestvére (lány), nagynénje, nagymamája és anyukája is. Valami szörnyen ragadós, irtó gyömbéres forró cuccot kavargatnak közösen egy óriási lábasban. Ez lesz a Sudjukh héja. Nagyon kedvesek, de annyi meló van ezzel az izével, hogy azt érzem, hogy folyamatosan láb alatt vagyok, szóval inkább elvonulok a szobánkba. Egyébként sem árt, ha felöltözöm, mielőtt az egész család levonja azt a következtetést, hogy mennyire lusta vagyok – gondolom én.
Amikor kijövök, akkor éppen a kamrát terítik körbe közösen takarófóliákkal, de az oldalfalakat (!) is. Egy pillanatra traumás emlékeim ugranak elő a nyári albérletfestésről, el is könyvelem magamban, hogy engem ezen a ponton elvesztettek, f*szom se csinálná.
A kamra szépen lassan kész, aztán jönnek bele a kifeszített zsinegek és a zsinegekre a csipeszek. Ezután hozzák az óriási, lábközépig érő, gőzölgő masszát. Ketten fogják, két oldalról. Egy ember mártja a már felfűzött, méteres dió füzéreket; a barátnőm anyukája pedig a kamrában áll egy kis széken, és a kifeszített zsinegekre akasztja a csöpögő dióláncokat. Ezek még legalább 3-4 napig fognak itt szikkadni. Maga a folyamat hosszadalmas és sok ember kell hozzá. A legtöbb időt az veszi el, amikor a bemártott diófüzér a felakasztás előtt “előcsöpögtetésen” áll egy embernél, legalább 7-8 percig, széttett karral. Ez így, valóban eléggé ceremónikus (engem leginkább Jézusra emlékeztet a kereszten, amikor én csinálom később). Három generáció dolgozik együtt, és idővel befognak engem is. Legalább nem vagyok már haszontalan.

A munka végeztével hárman lányok (a barátnőm, az unokatestvére és én) szendvicskészítésbe fogunk: délután jönnek értünk a fiúk, kivezetnek bennünket a Sevan tóhoz. Én szerettem volna látni, bár ők értetlenkednek, hogy minek hegyi tó mellé menni Novemberben. Azt érzem, ezzel a ceremóniával és tömeges szendvicskészítéssel, hogy meglepően nemi elvárásoknak megfelelően viselkedem. Furcsállom is, de nem láthatóan nem lázadok (vállpacsi nekem). A fiúk érkezésüket csupán egy telefonhívással jelzik, fel se jönnek.

Mindkét fiúnak olyan az arca, hogy sötétben igen csak megijednék tőlük, de jó indulatúan mosolyognak. Fél órával később már Jerevántól távolodva ülünk öten egy kis kocsiban. Ők örményül beszélgetnek, én két dolgon gondolkodom. Az első az, hogy a szombat esti bulika valóban sokat rontott a zenei ízlésemen, mivel minden rossz orosz számot ismerek a rádióban; a másik pedig az, hogy a hóhatár a hegyeken egyre láthatóan lejjebb van minden nap. Nem tűnnek messzinek, pár óra autózással már havat foghatnék. Kicsit félek, hogy még az előtt leesik az első nagy hó, hogy elindulnék – és elég volt egyszer (tavaly) szökni a hóvihar elől Grúziában.

Selfie a Sevan fölött.

A Sevanhoz érve jéghideg szél kap oldalba minket, de felhúzzuk magunkat a domb tetejére, a monostorhoz. Szép monostor, de semmi különleges. Az elmúlt napokban láttam szebbeket, bár Tatev még mindig hiányzik. A tó viszont egész gyönyörű és óriási (körülbelül pont kétszer akkora, mint a Balaton, de volt ez háromszor akkora is mielőtt a szovjetek apasztani kezdték), főleg ezekkel a havas hegyekkel körülötte. Majd megfagyok, miközben próbálom magam elé elképzelni azt a helyzetet, amikor a Sevan vize a törökök mészárlásának köszönhetően napokig vörös volt. Elképzelhetetlen. Első sorban ezért szerettem volna ide feljönni, de ezt persze nem mondtam nekik.

Miután a sérült lábam miatt olyan gyorsasággal hagyom el a dombot (belgrádi sztori), mint egy féllábú antilop, lemegyünk a partra piknikezni. Én is fázom, de ők majd megfagynak. Fúj a szél, emiatt a hullám a parton is az arcunkba csap. A fiúk hamar felállnak, kérés nélkül hoznak nekünk meleg teát, kiszolgálnak minket, leveszik a kabátjukat, gondoskodnak. A nemi szerepeink másik oldala. Mi hoztuk a szendvicseket, ők a biztonságot. Azon tűnődöm, hogy ez az előzékenység, önzetlen, természetes odafigyelés és tisztelet megtalálható-e még nálunk, otthon, vagy csak a nők iránti elvárásokat konzerválta a kultúránk? Arra jutok, hogy habár a lovagiasság nyilván halott, ilyen viszonzást nem váró gondoskodással ritkán találkozom otthon, és megállapítom, hogy így talán a klasszikus nemi szerepeket is könnyebb elviselnie mindkét félnek – ahol a mozgatórugó a kölcsönös megbecsülés (és ideális esetben nincs túlkapás).

Miután jégkockává fagytunk, visszaindulunk. A barátnőm véletlen a parton felejti a táskáját, a fiúk kérés nélkül megfordulnak és sprintben elindulnak vissza. Mi már a kocsiban ülünk, amikor telefonálnak: nincs meg. Pánikolunk: a barátnőm összes irata abban volt. Ebben a pillanatban nevetve, a táskával a kezükben bevágódik a két fiú a kocsiba. Vicc volt. Szakadunk a röhögéstől, még akkor is, amikor a Sevan eltűnik a hátunk mögött.

Kolostor a Sevan fölött.

Nagyon fáradtan érkezünk, én a kocsiban többször be is aludtam. A lakásba felérve, átfogalmazódik bennem a család és a vasárnap jelentése. Vasárnap este van, és a barátnőm anyukája az egész nappalit átrendezte. Egy óriási, családi étkezőasztal áll középen, fehér porcelánnal, több pohárral és evőeszközzel megterítve (per fő), mint azokat én be tudnám azonosítani.

Lepakolunk és segítünk behordani a sokfogásos vacsorát, mi, lányok. A férfiak közben elfoglalják a helyüket az asztalnál és megtöltik a poharakat. A barátnőm apukája ül az asztalfőn, természetesen. Az asztalon sok zöldség, csirke, három különböző módon elkészítve, köretek és különböző fajta kenyerek. Konyakos pohár, boros pohár. Ararat konyak (ó, igen, végre!), és gyümölcsös nyárbor.

A főszabály az, hogyha a Kaukázuson nem mondanak rád legalább 3 köszöntőt, akkor igazából nem vagy szívesen látott vendég. S fontos tudni, hogy minden tósztnak meg van a maga egyedi menete, sorrendje – bár, ha ebben nem vagy otthon (főleg mivel ez országonként változó) akkor semmi sem történik, ha csak elfogadod a köszöntőt, esetleg azonos témán folytatod azt, amivel megkaptad.
Hamar meg is kapom az első köszöntőt az apukától, aki üdvözöl a családban és szeretettel vár vissza. Ezt követi később még egy a boldogságra és a sikerességre. Majd a barátságra és a békére. Aztán Örményországra és a viszontlátásra. Fontos dolgok. Közte, persze, beszélgetünk másról is. A barátnőm apukája nagyon érdeklődő, sokat fordítanak oroszról. Legtöbbet a mi orosz időnkről érdeklődik, hiszen az ő értelmezésében Örményország Oroszország része. Amikor arról beszélünk, hogy a mi régiónkban az oroszok legalább akkora károkat tettek, mint a nácik, nem igazán érti, mire gondolok. A barátnőm persze nevet. Ez itt egy ilyen, liberálisabb család.
És hamar azt érzem, ami az otthoni barátaimnak sokszor érthetetlen: hogy milyen az, amikor nálunk összegyűlik a nagycsalád. Itt is körben ülnek unokatestvérek, nagynénik, nagyszülők. Mások ugyan a nemi szerepek, de az esszencia – ahogy a barátnőm fogalmaz – az esszencia, ami elidegeníthetetlenül örmény: ugyanaz, vagy legalábbis nagyon hasonló. Számomra különleges és nagyon otthonos. Milyen furcsa, hogy családi, kulturális szerkezetek átutaznak országokon, téren és időn, és esszenciálisan, nem nevesítve megmaradnak: emlékeznek és őriznek. Akkor, amikor mi már azt se tudjuk mi az, mit kell őrizni és mire kell emlékezni, vagy éppen miért. Ez az esszencia.

Későn megyünk ágyba és sajog bennem a másnapi elválás: én egészen másfajta hegyeket akarok visszakapni, mint Wass Albert. Hegyeket, amelyek még itt vannak körülöttem, és ezen az apró fennsíkon körbeölelnek a Kaukázus szívében, élükön az Ararattal.

“Milyen furcsa, hogy családi, kulturális szerkezetek átutaznak országokon, téren és időn, és esszenciálisan, nem nevesítve megmaradnak: emlékeznek és őriznek. Akkor, amikor mi már azt se tudjuk mi az, mit kell őrizni és mire kell emlékezni, vagy éppen miért. Ez az esszencia.”

A csempész Kebab

Hétfőn reggel nyüszögve kelek korán: az utolsó fél napom. Holnap ilyenkor már Budapesten leszek. Ajándékvadászatra indulok, ki a Vernisaggera (bolhapiac turistáknak, ejtsd: Verniszázs). 2 óra múlva azon veszem észre magam, hogy habár minden ajándékom potom pénz volt (najó, magamnak vettem egy nyakláncot, ami nem), ugyanannyit költöttem itt, mint az egy hét alatt összesen mindenhol. Még egy matricát keresek, és megyek – mondom magamnak. Az örmény holocaust jelképét, a nefelejcset, amit majd a következő laptopomra akarok ráragasztani (a mostanin is rajta van). Még egy óráig körözök, de sehol a matrica, pedig múlt évben is itt vettem. Ekkor látom meg, hogy egy néni ajándékként ad egyet egy vásárolt tányér mellé egy orosz néninek. Mutatom, hogy nekem csak az kellene. Mutatom, mert a többi vásárlásnál már rájöttem, hogy itt megint csak angol felár van, és úgy vagyok vele, hogy hamarabb nézzenek némának, mint angolnak. Az olcsóbb.
Activityzünk egy darabig. Nehezen enged, én pedig véletlenül se szólalok meg angolul. Végül megszerzem és boldog vagyok.

Hazafelé a taxis megpróbál lehúzni, de félvállról veszem. Azt már sokkal kevésbé veszem fél vállról, amikor bemegyek a barátnőm anyukájának csokit venni és nem találom a pénztárcám. Kicsi a bolt, keresem: hol van? Előbb még a kezemben volt, amikor fizettem. Egyszer csak látom, hogy egy idős néni, nekem hátat fordítva kutat benne. Olyan ideges leszek, hogy remegni kezdek, kikapom a kezéből és gyorsan ellenőrzöm, hogy minden meg van-e. Az eladó bácsi nem engedi ki a nénit addig, amíg azt nem mondom, hogy minden meg van. Kiráz a hideg attól, hogy úgy belenyúlt a táskámba, hogy észre se vettem és azt érzem, hogy egy pillanatra túlságosan elfeledkeztem arról, hogy a Kaukázuson vagyok: miért is lógott ki az erszény, miért is volt nyitott a táska? Persze, a néni azt magyarázta, hogy csak nekem akart segíteni fizetni. Néninek meg a kurv’anyja, gondolom én magamban, és egyben sajnálom is, hogy a szegénységével így találkozom. De ebben a helyzetben már nem fogok neki pénzt adni (mégsem erősíteném meg ezt a viselkedést), pedig itt gyakrabban vagyok adakozó, mint otthon.

Kedvenc kaukázusi ételeim egyike: sajtos gomba.

Hazaérve, elköszönök a barátnőm anyukájától. Megkönnyezi ő is, én is, és csak annyit tudok mondani: “Merci” (itt így köszönnek meg mindent, pikírt franciasággal). Jön értem a taxi és a marshrutka pályaudvaron találkozom a barátnőmmel. Kicsit félek, hogy nem találok időben haza marshrutkát, ugyanis két órával később jöttem ki, mint terveztem, de még nem akarok rápánikolni arra, hogy lekésem a repülőt. Utólag kiderül, hogy felesleges is lett volna, hiszen 10 percen belül találunk egy autót (nagy mázli!), ami összesen négy személyes és egy kínai fiú már ül benne. Két fővel már indulnak: fizetek, egy cigit elszív még a sofőr és már megyünk is. Múlt évben ugyanitt zokogtam az elváláskor, most megfogadom, hogy erős leszek, de amint kiérünk Jerevánból, könnyezem. Pár kilométerrel tovább bírtam, mint tavaly. Úgy érzem, élő részemet tépik le rólam.
A kínai fiú beszélgetésbe kezd velem valahol a Sevan környékén: csak egy napra volt itt, mert kiderült, hogy az itteni ATM-ek nem fogadják el az American Expresst, pedig tovább akart menni Karabakhba. Amiről egyébként fogalma sincs, hogy micsoda, szóval lehet, hogy jobban is járt így. Alig tud valamit a Kaukázusról, de sokat mesél Kínáról. Arról, hogy évente összesen 11 szabadnapja van; hogy nagyon ritkán látja a családját az óriás országban; hogy nagyon furcsák itt neki az emberek, mert odahaza ő alig beszél akárkivel, barátai nem is nagyon vannak, táncos-zenés pubban pedig még életében sosem volt; hogy a kínai kormány nem engedi, hogy facebookot használjanak, stb. Sokat beszél, az elején pedig csak bólogatok. Lélekben gyászolom a haza utat, de aztán elkezdek oldódni.

Kedvenc kaukázusi ételeim no.1.: diós padlizsán.

Hamar a kaukázusi idegenvezetője leszek és mesélek és mesélek: általa magamnak is. Ám közben ki-kinézek az ablakon, a havas hegyekre, és minden egyes méterrel, ahogy lejjebb megyünk a fennsíkról a szívem szakad. Befelé imádkozom: csak még egy kicsit menjük fel, csak még egy kicsit! Örülök a felfelé menő domboknak: mintha nem kellene elválni ettől a tájtól. Aztán végül menthetetlenül lefelé indul az út, a taxi pedig rákapcsol. Azt hiszem, elkiabáltam azt, hogy idén nem lesznek olyan útjaim, ami közben háromszor megtérek, mert ez az volt.

 

Tbiliszibe este 8.30 körül érünk – a határon csak közepesen voltak genyák, ami belefér -, a reptéri transzferem este 11-kor indul. Elviszem a fiút a kedvenc éttermembe, ahol ugyanaz a pincér szolgál ki, aki előzőleg. Kicsit csalódottnak tűnik, hogy most férfival vagyok, de kedves. Jól szórakozom azon, hogy a vacsorapartnerem próbálja kihámozni a gránátalma magjait, majd – mivel a kezével nem sikerül – a szalvétájába köpködi azokat. Nem eszik magot, ez van.

A vacsora után sétálunk még egy picit, majd elválunk. A transzfer előtt még igazítok egy kicsit a táskámon: apukámnak mindig nehezen találok ajándékot, és úgy döntöttem, hogy ezúttal olyat viszek haza neki, ami tényleg helyi, és amit én is imádok: kaját. Egy házi készítésű (egyébként nem romlandó) örmény kebabot. Csak le ne bukjunk a határon, én meg a kebab. Csupán azért merem bevállalni, mert csempészésből profi vagyok (bár mindig ellenőriznek, de sose találnak meg semmit, amit eldugtam). Jól elrejtem, majd felszállok a transzferre.

A KEBAB. Az utolsó vacsorámból.

Korán érünk a reptérre. Szerintem a személyzet ezen fellelkesül és mérnek és pakoltatnak mindent és mindenkit. Itt azért összeszorul a gyomrom, két dolog miatt is: nem tudom, hogy a kézi poggyászom belefér-e a megengedett keretbe (soha nem szoktam lemérni ezen az útvonalon, mivel általában leszarják), illetve a KEBAB! Izzadok, mintha legalább hat kiló LSD lenne nálam. Amikor kinyittatják és nem csapja meg őket a kebabszag, azt érzem, hogy zseni vagyok. Itt tudom, hogy már csak a súlyon kell túl lenni: de ott legrosszabb esetben felveszek pár ruhát – gondolom én. A mérőszalagra rárakva a kijelző azt írja ki: 10.0 kg. Majdnem felsikoltok örömömben, hogy ennyire profi csak én lehetek, de helyette fapofával nyomom végig, had higgyék, hogy direkt volt. Annyira beválik, hogy a kis táskámat le se méretik, pedig az benn kiderül (megmérem), hogy nem fért volna bele a kistáska határba. De akkor és ott, benn már teljesen mindegy. Az ollóm, a borotváim és a kebab is megússza a biztonsági vizsgálatot.
6:30-kor szállunk fel helyi idő szerint, és 6:50-kor szállunk le, budapesti idő szerint. Végigparázom az egész utat. Fáradt vagyok, kimerült és keserédes. Apukám kinn vár. Megérkeztünk. Sértetlenül. Én is, meg a kebab is.

 

Drága Kaukázus. Várj rám, nem sokára megyek haza, megint.

 

Az örmény családommal a Sevan fölött. Göndör hajamat szigorúan kivasalva, mint egy tisztes örmény lány. (Love you, guys!)

További

hasonló 

bejegyzések:

Kaukázusi útinapló V. – Szabadságom mámorában

Szombat délután hagytam abba; a kirándulásnál. Hazaérve, jobbára az ágy húzott volna, de a barátnőmék keresztelőre mentek és nem akartam otthon maradni egyedül, ezért félholt állapotban összeszedtem magam, hogy a többi barátommal találkozzam a városban.

Cirkusszal Norvégiában II. – Igenember

Délutánra mindannyian a vörös különböző színeiben pompázunk a gyengének tűnő, de csípős nyári naptól. Visszavonulunk az egymás mellett lévő szállásainkra, mikor még ketten érkeznek a csapathoz (egy francia zenész és egy olasz, nem klasszikus, arcfestős bohóc)…

Kaukázusi útinapló I. – Otthon a Kaukázusban

Imádom a Kaukázust. Minden apró rezzenését, és ezen az sem változtat, hogy 24 órát utaztam egy huzamba (és alig aludtam).

Kaukázusi útinapló IV. – Garni és Geghard

Három napja azon szórakozom magamban, hogy az összes itteni barátom megfagy és betegséget kap. Jókat röhögök, ők meg hüledeznek, hogy félelmetes, napos 13 fokban én mindig kabát nélkül, de van, hogy ujjatlanban is vagyok.

Kaukázusi útinapló III. – Békét a Kaukázusnak, Uram

Hol is hagytam abba? 5 nappal ezelőtt.
Aznap este, ahogy befejezem a munkát és elindultam haza megcsapott a duduk hangja az Északi Sétányon. Egy öreg bácsi fújta.

Kaukázusi útinapló II. – Az örmény fájdalom

Nehezen keltem ma reggel: hogy lehet 3 órás eltéréssel jetlaggot szerezni? Éjjel négykor még nem aludtam. Otthon akkor csak 1 óra volt. Amikor az ember először megy messzire,

Cirkusszal Norvégiában I. – Túl a komfortzónán

Két napja itt vagyok, de még nem érkeztem meg. Elmondhatatlannak érzem, amit átélek és még nagyon bizonytalan vagyok. De kezdjük az elején…

Kaukázusi útinapló VI. – A csempész kebab

Sok hagyományban, mondában és hitvilágban meg van az, hogy a vasárnap különleges nap. Az igazság az, hogy mi már rég nem éljük meg a vasárnapot különlegesként. Vannak azonban kivételek…