Apáskodó férfiak Vs. flúgos Európai Nő

Szombat délután hagytam abba; a kirándulásnál. Hazaérve, jobbára az ágy húzott volna, de a barátnőmék keresztelőre mentek és nem akartam otthon maradni egyedül, ezért félholt állapotban összeszedtem magam, hogy a többi barátommal találkozzam a városban. Mindez – természetesen- csak a vacsora után történhetett meg, hiszen egy örmény vendégségben mindig enni kell. Dolma volt a vacsora, ami egy kicsit emlékeztet az otthon kapható rizses-szőlőlevélre, de igazából teljesen más (és évszakonként és országonként változik az elkészítése és az ízesítése is; egy alap receptért katt ide!). Matzunnal eszik, ami egy tejföl és egy joghurt közötti átmenet és nagyon finom. Esküsznek rá, hogy magas vérnyomás ellen is jó, aminek azért örülnék, mert a fennsíkon való élet kétségkívül bemozdítja az ember vérnyomását (nem hiába vezető halálok Örményországban; bár abban nem hiszek, hogy stroke esetén az arcra kent Matzun valóban életmentő hatású).

Jöttek a barátnőm rokonai – lassan az egész családot ismerem – és hoztak nekem is ajándékot, pedig nem is én leszek megkeresztelve. Beültünk egy taxiba (tekintve, hogy egy irányba mentünk) és a központig tartó 10 perces úton – hiába mutogatták az épületeket – elaludtam. Ők ébresztenek fel, amikor megérkezünk arra a helyre ahol a két fiú barátom vár rám, hogy ők is megvacsoráztassanak (mint mondtam, Kaukázus…).

Ebben az egész barátságban a fiúkkal az a legviccesebb, hogy tudom, hogy az idegeikre megyek. De lány vagyok, ők meg férfiak, mások itt a nemi szerepek, ismétlem: ez itt a Kaukázus. Mindkettejük kedves, kreatív, odafigyelő – helyenként apáskodó – de egyre biztosabb vagyok benne, minden találkozásunkkor, hogy minket leginkább ezek az értékek kötnek össze, ugyanis közös érdeklődési körünk semmi nincs. Valószínűleg én vagyok az életükben a lökött európai liba, akit nem korlátoznak semmiben, de azért oda kell rá figyelni, mert életveszélyes helyzetekbe megy bele (például beszélget idegenekkel és rendben van azzal, hogy egyedül sétál az utcán éjszaka).
Mindenesetre én ezt a helyzetet fölöttébb viccesnek találom, és időnként rá is játszok erre a szerepre; s az apáskodni vágyásuk lehetővé teszi azt számomra, hogy olyan határokat feszegessek, amit itt senki nem szokott – de nőnek aztán meg pláne nem illik. Ennek remek példája játszódott le aznap este.

Rendelünk vacsorát: szégyenszemre sushit rendelek: nagyon olcsó. Imádom a halat; annyira, hogy másnap csak miattam főznek olyan halat, ami egyedül a Sevanban él és eszméletlen finom. A húsa akár a lazacé, csak szálkás.
De még aznap van. Vacsora közben finom határfeszegetéssel indulok (már tudom, hogy őszintén fognak válaszolni): mit tennének, ha megcsalná őket a barátnőjük? Meglepődött fejek, hogy ilyeneket merek kérdezni. Errefelé – mint már említettem – a politika, a vallás és a pénz nem tabu. A szex és a női-férfi viszonyok, viszont igen. Eszméletlen nagy tabu. Szerintem ezért is tartanak a flúgos európai libának, mert engem ez nem csak érdekel, de beszélek is róla. Szexről is, simán, egy olyan országban, ahol még mindig ellenőrzik a lepedőket az első éjszaka után és döbbentem álltam egyszer az előtt az eset előtt, hogy egy kedves barátnőm azt hitte, hogy a tampon a szexuális együttlét egyik segédeszköze (21 évesen).

Szóval, igen, ezzel a kérdéssel nyitok. Élből elutasítják, ilyen nem történik meg (nem történhet meg). Ha egy férfi csal meg egy nőt, az is csak azért eshet meg, mert a nő már nem szereti a férfit (s a férfi ezt érezvén, máshol keresi a boldogságot). Ezt később, egy régi, de a beszélgetésbe újonnan becsatlakozó barátnőm is megerősíti – még erősebb véleménnyel, mint a fiúk. Mindezeken túl – ha mégis megtörténik – természetesen amennyiben az asszony fizikálisan megcsal, abban az esetben elfogadható, hogy a dühödet (de csak, ha hirtelen harag!) fizikálisan vezesd le rajta. A harmadik félen pedig nyugodtan előre átgondold szándékkal is megteheted mindezt. Ha a megcsalás csak érzelmileg történik meg, mindenki mehet a maga útjára, csak beszéljék meg. Ebben meglepően liberálisak: a válásról már máshogy gondolkodnak, mint az előző generáció ezen a vidéken. Ezekről beszélgetünk hosszan. Ők, az apáskodó örmény férfiak és én, a flúgos európai nő.

Természetesen, sokkal lazábban hallgatom, mint itthon hallgatnám. Alig érvelek ellenük, inkább provokatívan kérdezek. Nem azért vagyok itt, hogy barátságokat rúgjak fel, hanem hogy egy másik kultúrát ismerjek meg. Szerintem ezek alapelvek bármilyen utazásnál.

Aztán tovább tágítom a provokációs körömet, és eszembe jut a mai sofőrünk: mi a helyzet a melegekkel? – kérdem én. Mi lenne?- kérdeznek vissza. Itt alig vannak. „Persze” – gondolom én magamban – és eszembe jut, hogy még otthon, délután, a barátnőm kérdezgette, hogy mit gondolok, a sofőrünk vajon meleg volt-e? Mert ismeri általános iskolás korából és akkor is már olyan furcsa volt. Kellemesen mosolygok egy olyan helyzetben, amiben otthon már tajtékzanék – és ezt észlelem is magamon. Fontos önismereti pont.
Amíg én el vagyok ebben a gondolatban a fiúk (a két biológus PhD) a génekkel kezdenek el példálódzni: hogy meg kell értenem, hogy melegnek lenni abnormális génmutáció. És hogy ne akarjunk úgy tenni, mintha normális lenne. Persze, szegény meleg férfiaknak le kell élni az életüket valahogy, de jobb lenne, ha ezt elzártan tennék. Hosszan érvelnek amellett, hogy ez miért is genetika. Érdekesnek tartom, hogy a vallás nem jön fel érvként, arra pedig egyenesen számítok, hogy a leszbikusokkal szemben kettős mércéjük van (igazam lesz). A beszélgetés vége felé visszakérdezek, hogy akkor a pingvinekkel mi van (ahol ugye magas a melegek száma egy-egy közösségben)? Félig viccesen. Nekik nem vicces. Nekem még most is az.

Éljenek a pingvinek!

Örökségek. Világok. 

Valahol itt érkezik meg az a barátnőm, akinél lakom és átmegyünk egy másik helyre; inni. Ő, ott azért próbálja letompítani a fiúkat – lévén liberálisabb nevelést kapott – de nehezen megy. Témát vált és felhozza Safarovot (írtam róla már előzőleg, katt!). Hirtelen megint úgy érzem: nem kapok levegőt és ezt nem csak a mindenhol bent dohányzó örmények teszik. Örülök, mert Safarovról gyorsan váltunk a menekültek kérdéskörére – és ekkor már a harmadik égető, igazi kaukázusi vodka körnél tartunk. Ők tisztán, én narancslével. Végülis, nem tequila.

Az asztalnál egyedül én képviselem a “minden élet élet” felfogást. A barátnőm hallgat, a fiúk a kereszténység eltűnését vizualizálják. És nekem szegezik a kérdést, hogyha egy fekete bőrű, hijabos, magyarul beszélő kislánnyal találkozom, az magyar-e? Nem értik miért válaszolok igennel. Először értetlennek néznek, majd furcsának: hogy lehet minden élet ugyanannyira fontos? Hogy lehet, hogy nem tartom a saját kultúrámat többre, mint az olyan kultúrákat, amik adott esetben már ki is haltak? Az est végére eljutunk oda, hogy Jerevánban, Örményországban – a világ legelső keresztény államában – elhangzik az, hogy az asztaltársaságnál én tartom magam egyedül vallásosnak és hívőnek.

Örökségek. Világok, kultúrák. Generációk. Találkozások. Ezek vagyunk ebben a pillanatban mi. Emlékszem, Popper Péter azt mondta, a vallás az, ahogyan cselekszel. De itt és most nagyon örülök annak, hogy egy olyan helyre születtem, ahol a cselekedeteimet egy tágabb skálából választhattam ki úgy, hogy azok még elfogadhatóak legyenek – még ha a problémáink alapjaiban ugyanazokat a kérdésköröket fedik is le. Örülök, hogy itthon (még) tudunk róla beszélni. Örülök, hogy a meleg barátaim viszonylag biztonságban élnek. Örülök, hogy ha a nők elleni erőszak hatalmas probléma is, de legalább nyíltabban lehet róla beszélni, és semmiképp sem követendő érték.

Szabadságom mámorában

Így jövünk ki a helyről és vonakodom találkozni az idegenvezető barátommal: elfáradtam és attól félek, hogy valami fényűző örmény-orosz tucc-tucc klubba vinne, ahol ráadásul sok a cigi füst (magam sem értem, hogy jutottam el eddig sokévnyi dohányzás után). Semmi kedvem hozzá. Nem tudom, mi vesz rá végül, hogy megkérjem a fiúkat: hívják fel. Nekem nagyon drága lenne és nem tudtam olyan telefont szerezni amivel megy az én kártyám. Az üzenet egyértelmű: tört angollal és nagy szeretettel vár, ne izguljak, kis klub. Azt hiszem, talán a negyedik vodka volt az ok. Végül úgy döntök, elindulok.

A fiúk ragaszkodnak hozzá, hogy elkísérjenek, pedig a hely 570 méterre van a Google Mapson: közvetlen a főtér mellett. De nő vagyok, szállítani kell. Nem mondom, hogy itthon már nem ment volna agyamra a helyzet, de itt megköszönöm és elfogadom.

Egy kivilágítatlan pince ajtajáig visznek, ahol felhívják az idegenvezető barátomat. Nagy mosollyal csapódik ki az ajtó, vele együtt bentről a füst. Ronda karácsonyi pulcsit visel, ahol a hóember orra előre felé áll ki a mellkasából. Nagyon vicces, imádom.

Történik egy nagyon furcsa találkozás a két, engem szállító fiú és közte (átadás-átvételes viccek zúgnak közben az agyamban). Megkérdi, bejönnek-e. A fiúk – pedig nem biztosak a helyzetben – de erősen tiltakoznak. Elköszönnek, és a lelkemre kötik, hogy felhívom a barátnőm, amikor indulok haza. Illetve hát, hogyha lehetőségem van, akkor hazakísértetem magam. Persze megígérem, de annyi komolyság van benne, mint amikor kamasz koromban anyám megkérdezte, hogy dohányzom-e és a frissen elnyomott cigi csikkel a hátam mögött mondtam felháborodva, hogy természetesen nem. Nyilván egyedül megyek haza.

Bevesszük magunkat a pincébe. Van egy átjáró rész, ahol sötét van, kicsit el is tévedek (hogy lehet valami ennyire elrejtve és mégsem elrejtve a város közepén?). Aztán egy közepes-kicsi terem fogad, egyetlen Dj-vel a sarokban. A falon egy nagy szöveg: We don’t serve women – you have to bring your own! (Tükörfordítás: nem szolgálunk ki/fel nőket – a sajátodat kell hoznod!). Körbenézek és egy pillanatra nem fogom fel hogy mit élek éppen át: itt minden férfi úgy néz ki, mint a Magic Mike-ban (viccen kívül) és úgy is táncolnak. Esetenként félmeztelenek.

A narrátor tíz millió forintos kérdése: hogy kötök ki én minden országban legalább egy meleg bárban?
A saját magam tíz millió forintos kérdése: miért néz itt minden meleg úgy ki, mint egy pornósztár? (Persze, ezt nem saját tapasztalatból tudom: mesélték). Illetve, hát, ha eljegyeztek és ez a leánybúcsúm, akkor későn tudom meg, hogy sztriptíz showra visznek. De ki a nagy Ő? Az agyam egy dolgot üvölt folyamatosan: mivaaaan?

Újdonsült barátom áthúz a parketten és bemutat a barátainak: egy „filippina” (sic!) és egy két ajtós szekrény, nem 6packkel, hanem legalább nyolccal. Hozzáteszi: a katonaságban ismerkedtek meg. Ahogy az összes többi emberrel is a helyen. (Ismétlés: azon a helyen, ahol ezek együtt tényleg embereket ölnek.) Az agyam a kék halál állapotában van, amikor felteszi a kérdést, hogy nem baj-e, hogyha jön az egyik transzi barátja is. Mondom, hogy nekem aztán nem.
Egyébként is erős a kép a fiúkkal folytatott beszélgetés után, de ilyen erős maszkulinitással még sehol nem találkoztam. Sokk. Nem térek magamhoz még jó darabig, és mosolygok, mint csecsemő a karácsonyfára.

A barátom eltűnik és két megmagyarázhatatlan itallal a kezében tér vissza: van benne tequila, vodka, narancslé, valami piros, rengeteg bors, tabasco és olíva bogyó, de valószínűleg még egy szűzlány lelke is. Shotnak isszák (tehát húzóra!), nagyon erős. Kicsit Stockholm-szindróma ennek az italnak a fogyasztása: nagyon rossz, de nem tudod abbahagyni. Akarok fizetni, de elhangzik az este ikonikus mondata: “Lehet, hogy meleg vagyok, de azért még örmény.” Egy centet nem enged, hogy fizessek – egész este és minden pillanatban a szavaimat lesi. Ebben a mondatban annyira sok minden van a kaukázusi nemi szerepekről, hogy szerintem nem is igazán igényel kifejtést (amennyiben az nem egy doktori tézis). Jó lány lévén, hamar abbahagyom az ágálást és elfogadom a helyzetet – ezt próbálja meg velem valaki otthon.

Hat vagy hét ilyen dudunak nevezett töményt iszunk meg és táncolunk, táncolunk, táncolunk. Orosz rapre. Orosz rnb-re. Orosz-grúz mulatósra (azóta ezt a számot megimádtam: hallgasd meg, katt!). Grúz rapre. Nicki Minajra. Lady Gagara. Beyoncera (csak nekem!). Tom Jonesra (hogy lehet, hogy itt mindenki tudja a Black Betty koreográfiáját? Ez valami régiós sajátosság lehet – mindenhol ezt látom azóta is.). Majd örmény rnb-re. És kezdődik elölről. Érzem, ahogy szépen lassan deformálódik a zenei ízlésem.

Régen táncoltam ilyen jókat. Mindenki remek táncos és kekec, már-már flörtölős. Olyan biztonságérzetem van, amit ritkán élek meg. Mindenki figyel rám, vigyáz rám és úgy érnek hozzám, mint egy hímes tojáshoz. Imádom, hogy a pultosok hamarosan csak “positive girl” néven emlegetnek… Itthon is van valami hasonló szabadságérzetem a meleg bárokban, de koránt sem ennyi. Nem számít honnan jöttem, nem számít, hogy nézek ki, nem számít, ki vagyok: mégis szeretet vesz körbe. Egy titkos, belső család tagja lettem egy pillanat alatt. Hol van már az, amikor Magyarországon, az első diplomaosztóm után odajött egy fiú és belesúgta a banketten a fülembe tánc közben: “milyen kibaszott kövér vagy!”, majd eltűnt. Azóta nem igazán járok hetero helyekre.

A barátnőmnek megígértem, hogy fél háromra otthon leszek, hogy másnap korán tudjunk kelni: vasárnap lesz. Közeleg az óra, és mint Hamupipőke, mennem kell nem sokára. Kimegyünk levegőzni, kicsit forog a föld, de nem vagyok részeg, csak becsiccsentett: több órát táncoltam egy huzamban, józanodtam. Odakinn 11 fok van. Fel se veszem a kabátom, egy szál trikóban ülök az út szélén az új barátommal. [Megjegyzés: bár egy percig se bántam meg, de ebből a náthából fél évig fogok később gyógyulni.] A lábam a 4 sávos, üres útra lóg be. Hozzábújok és nevetünk. Rám néz és annyit mond: “Szerettem volna, ha ezt a részét is látod Jerevánnak… azt mondják, hogy ez a Kaukázus és kemény, de szabad vagyok itt.” Értem, de aggódom. Mivel az ő útlevelüknek nyolcad akkora ereje nincs, mint a miénknek (sehova nem mehetnek vízum nélkül, nagyjából Oroszországot leszámítva), felajánlom, hogyha bármikor meghívó levélre lenne szüksége Európába, szóljon. Mosolyog, értékeli, de az igazság az, hogy még a meghívó levelemmel se tudna megfelelni a feltételeknek (ha érdekel a téma, katt ide!). Keserédes helyzet az övék, ezért nem is nagyon merülünk bele ebbe a pillanatba.

Hosszan kell neki magyaráznom, hogy ki tudom fizetni a taxit, és semmi bajom nem lesz akkor, ha egyedül taxizom haza. Mielőtt beszállok, nagyon megölel: összefutunk még, mielőtt megyek, mondja. A taxival elhaladunk az Ararat szálló előtt, és Jereván fényei kirajzolódnak a felrojtozott dombokon. Minden percet magamba vések. Szabad vagyok és boldog, így, világok között és világok határán; az élet gyönyörűségében. Örökre ebben az állapotban akarok maradni. Támadhatatlanul, erősen, teli gondolatokkal. Függő vagyok és ebben a pillanatban nem érdekel, hogy ennek az állapotnak a folyamatos megéléséhez mennyi minden egyéb dologról kell lemondanom és mennyi követ kell megmozgatnom. Csak tudom, hogy szükségem van rá. Mindennél jobban.

Haza olyan pontosan érkezem, mint a német órák és a barátnőmmel még hosszan beszélgetünk erről az estéről. Örülök az elfogadásának, de az igazság az, hogy a szabadság mámorát adott esetben az ő ellenzése se tudta volna kiverni a fejemből.