Kávémaraton Jerevánban

Három napja azon szórakozom magamban, hogy az összes itteni barátom megfagy és betegséget kap. Jókat röhögök, ők meg hüledeznek, hogy félelmetes, napos 13 fokban én mindig kabát nélkül, de van, hogy ujjatlanban is vagyok.
A pénteket városi bolyongással és munkával töltöm. Ennek a fél-digitális nomád létnek (értsd: amikor utazom, akkor is dolgoznom kell; de cserébe többet utazhatok, ám mégsem mehetek el teljesen) vannak előnyei-hátrányai.

[Szerkesztői megjegyzés: amikor később, vasárnap este meghal a külső vinyóm, amin 3 év munkája van, akkor azért szidom az anyámat – innen is, szia, anya! Jó tanács: ne legyetek spúrok a google driveon, megéri az az egy terabyte!]

Szeretem, hogy beülök egy kávézóba, és amikor kilépek az ajtón valahol egész máshol vagyok. Na, meg egyébként, azt se utolsó, hogy imádom a kávé-koktélokat és épp egy olcsóbb országban vagyok.

Szerdától-péntekig kisebb instagramra való galériát gyűjtök össze a menőbbnél-menőbb kávéimról, beeszem magam a főutcán található Coffeeshop Company legfelső sarkába, dolgozom és végigiszom az itallapot, amit otthon igencsak nem tehetnék meg. Éjjel persze arcon pörgök a koffeintől és megfogadom, hogy sohatöbbet.

Felmegyek a Cascade-ra, ami egy lépcső komplexum a város közepén. Szovjet design és modern művészet keveredése, benn pedig múzeum van. 572 lépcsőből áll, és rálátni egész Jerevánra fentről, illetve jó időben az Ararátra is. Egyszerűen imádom azt a hegyet, gyönyörű és az agyam fel nem fogja, hogy a fennsík tetején is van még egy hegy (értsd: hegyen a hegy). Szóval megpróbálkozom a Cascadedal, pedig múlt évben csak felnéztem rá, és azt mondtam, hogy na, ezt biztos nem. Jobb híján számolom felfelé a lépcsőket. Azt mondom magamnak, hogy százanként megállok, de ebből hamar 50 lesz. Egy kisebb pro-kontra monológot nyomok le magamban a felmászás előnyeiről-hátrányairól, de 300 környékén már alig élek.

Leülök, mellettem egy csapat Fülöp szigeteki lány piheg, és egy nagyon creepy (ijesztő) örmény srác követi őket mindenhova, mint valami lógónyelvű kutya. Nem ők az első Fülöp szigetekiek (filippinák) akiket látok a városban, és őszintén nem értem, hogy hogyan. Beszélgetésbe elegyedünk. Mint megtudom, Dubajban (igen, nekem is jön az összes képzettársítás, ami most neked) 3 hónapos a munkavízum, utána el kell hagyni az országot egy hétre, és onnan Örményország a legolcsóbb. Ezt az információt még elteszem későbbre, ha dubajozni támadna kedvem. Ki tudja, ugye.
A 370.-ik lépcső környékén ráírok a barátnőmre, hogy meghalok, eddig bírtam, majd jövőre. Lazán megkérdi, hogy azt tudom, hogy van bent mozgólépcső? Mondom, hogy micsoda? -Lilla most tudta meg, hogy megnyerte az ötös lottót. Értetlenségem hirtelen fluimucil Ábellel ér fel, de pillanatokon belül fenn vagyok a tetején. Mondjuk a megadás szele így is sanyargatja az egómat.

Szép, tömör, szovjet. Ez Jereván. Szovjet modernizmus, ahogy mondják, de én csak betontömeget és már-már poszt apokaliptikus eróziót látok, de hát, ezért is járok ide (meg a Ladákért). Mivel a tél közeleg (ugyanitt elnyomhatnék valami Trónok Harca spoilert, de kedves leszek) napok óta hófelhők keringenek a város felett, reggelente méterekkel lejjebb van a hóhatár és este télillat van. A lényeg, hogy sehol a hegyem. Elkeseredem, szeretném még látni, mielőtt hazamegyek.

Visszaérve a barátnőmékhez, ő azzal vár, hogy holnap kirándulunk. Ennek örülök, mert Jerevánban csak az ilyen perverzek – mint én – találják meg a szépséget, de a vidék, a monostorok gyönyörűek és alig láttam még valamit. Nagy álom lenne Tatev, de késő fizetéssel nem tudom megfinanszírozni a 30 ezer forintos benzinköltséget (azon a pár száz kilométeres távon). Már megint. Emiatt nagyon szomorú vagyok.
Szóval Jereván környékén maradunk, talált egy fiatal sofőrt, aki ráadásul operaénekes is, biztos jófej.

Még aznap este találkozom a barátnőm unokatestvéreivel, illetve, ahogy ő mondja, testvéreivel. Itt a közeli család fogalma összemosódik a nagy családéval, és ez kísértetiesen emlékeztet az én családomra. Beszélgetünk családi dinamikáról és sok helyen elámulok, hogy ez nagyon hasonló a miénkhez otthon, ami Magyarországon a maga mal-adaptív összetartásával többnyire különlegesnek számít. Nem az első alkalom, amikor párhuzamot tudok vonni meg-megmaradt működési formák között, és még mindig elképesztőnek találom, hogy ennyi generáció után is konzerválódnak bizonyos szokások, sokszor úgy, hogy nem is ismerjük fel őket. A barátnőm már napok óta győzköd, hogy higgyem el, hogy a kis népeknek, akik küzdenek az életben maradásért van valami kódolt sajátosságuk a lélekben, amit nem lehet letenni, eltörölni, elfelejteni. Ilyenkor egy picit hiszek neki.
Mindenesetre, megbeszéljük, hogy holnap az egyik unokatestvére (a lány) csatlakozik hozzánk. Garni-Geghard lesz az irány, korán indulunk és korán érkezünk, mert a barátnőm este keresztelőre megy.

Opera Garni-Geghardban

Az éjjelig tartó beszélgetés miatt szenvedve kelek. A srác egy mini Cooperrel vár ránk a ház előtt, ami eszméletlen jól néz ki. Tele van rajzfilm- és képregény figurákkal, kívül-belül, nagyon elegánsan, kreatívan összerakva. Később kiderül, hogy az egészet ő csinálta.

Fiatal fiú, feltűnően európai stílussal, de az angolt nagyon töri. Sokat mosolyog, sokat hülyéskedik, üvölt a zene (a zenei ízlésünk megegyezik), és hangosan éneklünk. Imádok Systemet hallgatni örményekkel: a legjobb életérzés a világon. Igazából egy giccses amerikai road-trip filmben vagyok, tudom.
Felhangzik Mans Zelmerlöw „Heroes” c. száma és a kocsi felrobban. Összenézünk a sráccal; kérdezem, hogy tudja-e, hogy Mans egyébként egy meleg ikon Európában. Zavartan elmosolyodik: nem tudja, mondja… majd hátrakacsint alig észrevehetetlenül a lányokra. Ez az a szituáció, amikor én tudom, hogy ő tudja, ő meg tudja, hogy én tudom, tehát mindenki tud mindent, csak a hátsó sor nem.

Nem sokkal Garni előtt kinézek az ablakon és megáll a szívem. A hegyem! Kézzel-lábbal kapálódzok, hogy álljunk meg. Rám hagyóan sóhajtanak, hogy ők minden nap látják. Na, mondom, nem kell itt felvágni. Ámulok és bámulok. Felnézve arra a hegyre, mindig harmónia és isten közeli érzés tölt el. Nem igazán értik, én is inkább csak érzem, de azért hagynak nekem időt, hogy egy kisebb portfóliónyi selfit lőjek, és csendben szerelmet valljak az Araratnak.

Garni eltér az örmény monostoroktól, ugyanis ez a Kaukázus egyetlen majdnem teljesen épen fennmaradt ógörög temploma (amit egyébként még mindig használnak az Örményországban élő pogányok). Egészen fantasztikus, hogy még mindig áll – ugyanis az óriási hegyek-völgyek között egy dolog van, ami biztos gyakori és ez a szó elég sokat jár itt a fejemben: földrengés! Persze most nincs, de biztos volt (’88-ban egészen tuti). Hogy a francba áll még ez? Majd’ 4000 évesre becsülik: felfoghatatlan. Közvetlen mellette Aquincumhoz hasonló fürdő maradványok vannak. Mutatják nekem, hogy milyen különleges, de ezen kevésbé ámulok el.

A hegyről lenézve folyóvölgyet látunk, és a folyóvölgyet olyan bazaltorgonák veszik körbe, amiket csak Izlandon láttam (bár egyébként a hasonlóság miatt én feltételezem, hogy tuti Montenegroban is van). Harcolnom kell, hogy ne hívjanak meg mindenre, de többségében így is vesztek: ez itt a Kaukázus, el kell fogadnom.

Geghardhoz még egy órát autózunk. A völgybe behajtva eláll a lélegzetem. Geghard kolostorát kőbe-sziklákba vésték és a körülötte lévő falakat is vésett keresztek díszítik. Az újdonsült barátom (a sofőr) a templom komplexum (4 kupola) legrégebbi részében elénekli a Dies Irae-t. Libabőr. Aztán bejön egy bácsi és rászól, hogy ez egy örmény templom, örmény dalokat énekeljen – és egyébként is keresztelő van a szomszéd kupolában. Ez validabb érv számomra, mint az első.

Körbejárunk, sok időt töltünk el. Az egyik kupolában egy természetes forrás fakad, zarándokhelynek számít, azt mondják, gyógyít. Ezen ne múljon, gondolom én, és miközben iszok belőle próbálom eldönteni, hogy egyébként én ebben hiszek-e. Az íze nagyon tiszta, nagyon hideg, meglepően furcsán finom földes utóízzel. Amíg a lányok körbe-körbe szelfiznek, addig én itt maradok és imádkozom. Kicsivel később bejön egy lány, szembeáll a kereszttel és énekel. Magas falak verik vissza a hangját. Újdonsült fiú barátom jön, engem keres. Meghallja a lányt énekelni és becsatlakozik. A lány hátranéz, nem hagyja abba az éneklést, csak bólint. Együtt fejezik be.

Kifelé menet egy ponton a fiú egy követ ad a kezembe. Rámutat egy mélyedésre a falban. Azt mondja, hogy kívánjak valamit és dobjak, ha benn marad a falban, a kívánságom valóra válik. Sok kő van benn, és kidobósban sosem voltam jó, de megpróbálom. Kívánok, dobok. A kő gurul és fennmarad, mert egy másik követ lelökve megakad egy repedésben. Nem tudom ki vagy, másik kívánó, de innen is bocsánat.

A templom előtt várunk a lányokra. Megszólít egy nagyon helyes örmény fiú. Ebben a pillanatban egy fagyi vagyok, nyáron, 43 fokban. Olvadozom. Lehet, hogy mégiscsak ide házasodom, na.
Aztán megérkeznek a lányok, és elrángatnak. Én sokszor visszafordulok, vagy háromszor és a fiú még mindig engem néz. Hagyjatok itt, elvesztem, kész, no signal.
Az autóban visszafelé a másnapot beszéljük. Szívem szakad, hogy sehogy sem fog összejönni Tatev. Sofőr barátom rám néz, és azt mondja, bízzam rá magam az estére, jobb kedvem lesz. Vonakodom, fáradt vagyok és még csomó emberrel kell ma találkoznom… Itt persze még nem tudtam, hogyha nem mennék el, valamivel most kevesebb lennék. Ami már egy egészen más történet.