Robbanós cukorka

Két napja itt vagyok, de még nem érkeztem meg. Elmondhatatlannak érzem, amit átélek és még nagyon bizonytalan vagyok. De kezdjük az elején…

Vasárnap indultam el Budapestről. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert egyenes járatom volt és nem kellett több átszállással és járattal bajlódnom (mint mondjuk az örményeknek, akik Oroszországban álltak majd’ fél napot). A repülésnek egy szokatlan élménye volt: leszállásnál berobbant az egyik friss fogtömésem teteje (hála istennek az alja maradt) – olyan volt mint egy nagy robbanós cukorka. Nem fájt, inkább nagyon furcsa volt. Levegő maradt benne és nem bírta (már értem, hogy az űrhajósok miért inkább kihúzatják). Aztán gyors valutaváltás (mert otthon nem kaptam) és csomagra várakozás. Eggyel későbbi vonatot értem el, mint terveztük, de belefér: így is úgy is én érkezem elsőnek. Két óra vonat. Csendes-nyugodt, pedig nem is a külön erre kialakított csendes kocsikban ülök.

Sandefjord állomásán az állandó társulat két tagja vár, az egyikük magyar. Ennek nagyon örülök; ugyanis ők nem tudják, de van még egy bőrönd a kocsiban. A paráim. Kedvességükkel ki-kivesznek egy darabot ebből a láthatatlan ládából és mire megérkezem a házukhoz egy fokkal könnyebb ezt a para-zsákot kezelni. De azért kitartóan hordozom tovább.

Náluk, a társulat egy másik állandó tagja, egy örmény lány vár. Semmit sem tudott (hogy is tudhatott volna?) az örmény gyökereimről, de saját készítésű dolmával (örmény nemzeti étel, amit nagyon szeretek) fogad, amitől otthon érzem magam. Az este folyamán együtt megpróbáljuk felfejteni közös történelmünket és Jerevánról merengünk: bele a sötétbe, a kis faházban a fjord partján. Úgy érzem, mintha a csillagok, s különösen az Északi Csillag egy erős tükörben tündökölné rám vissza a teljes identitásomat: születésemben magyar, szívemben skandináv, hitemben örmény. Lubickolok ebben az érzésben, az egész helyzet áldottnak, abszurdnak és megmagyarázhatatlannak hat.

Másnap reggel aztán korán kelünk: sorban érkeznek a többiek a repterekre körülöttünk. A társulat tagjai őket szedik össze, aztán találkozunk a cirkusz-színház fő épületében, Vardenben.

Még előző este feltették a kérdést, hogy kivigyenek-e bennünket kocsival, vagy biciklizünk. Mivel szeretek biciklizni, természetesen azt választom. Varden felé ezt igen hamar megbánom: az út nagyon dimbes-dombos, sehol egy egyenes (pedig Sandefjord alapvetően lapos). Foghatnám a biciklire is, de legyünk őszinték: az utolsó nagy dombon (ahol, mint később megtudom, mások is leszállnak rendszeresen) sípol a tüdőm. Kicsit mérges vagyok magamra, hogy nem hoztam sálat, de ugyanakkor tudom, hogy ez a legjobb jel arra, hogy tényleg nem szokunk vissza a cigire; illetve elhatározom, hogy hiába voltam beteg pont az indulás előtt, ez most nem érdekel. De vörös a fejem mire felérek (közben magamban azon ironizálok, hogy nyilván a környék legmagasabb pontján van a próbaterem, de ez inkább kín). És tudom, hogy pár nap és kitisztul az a rengeteg dohányzás, amit az elmúlt 3 hétben elkövettem.

Vörös fejjel, a háttérből várom a többieket, amikor megérkeznek a főhadiszállásunk elé. Ennél tehetnék jobb benyomást is – gondolom én, de hamar elengedem. Itt látom először a rendezőnket is. Nagyon vonz, hogy beszéljek vele, de nem tudok hogyan kezdeményezni. Úgy érzem, vizslató szemei nagyon mélyre látnak és elbújni úgy sem érdemes (és tán nem is lehet előlük), de végül a köszönésen kívül nem történik több köztünk.

Kapunk egy rövid eligazítást, meghallgatjuk a norvég közösséghez képest viszonylag kemény szabályokat – majd elengednek minket. Van egy szabad napunk, mondják, élvezzük ki, mert nagyon kemény munka jön. Ezt annyira nyomatékosan teszik hozzá többször is, hogy a para-zsákom kap még egy pár utazót.

Aztán megtudom, hogy végül én is a többiekkel alszom és nem a csapat állandó tagjaival, szóval megyek, újra bepakolok és már robogunk is az állandó szállásunk felé. Van egy pillanat, egy egészen apró töredék, amikor négyen ülünk az autóban a szállás felé, a rádióból a „Thank you for the music” szól és egy percre megtaláljuk benne mi is a hangunkat. Négy alázatos, különböző, de tiszta hang. Mellettünk robog a norvég táj. Áldott állapot.

Most vagyok. Itt vagyok.

Az állandó szállásunk három közvetlen tengerparti, teljesen gépiesített nyári ház egy camping mellett, 5-5-5 főnek. Amolyan nyaralók. Viszonylag hamar berendezkedünk. Mi végül csak 4-en: három magyar lány és egy lengyel.
Elképesztő a kilátás, a hely maga. Hamar a tengerpart felé vesszük az irányt a 24 fokos hőségben (nem vicc: ez itt tényleg az – ránk is lett szólva, hogy április óta nem esett, ne dohányozzunk mindenhol, minden gyúlékony). Vannak akik úsznak, sok-sok sikongatással, hogy a látszólagos medúzákat kikerüljék. Persze, amikor először jön szembe egy igazi, akkor rájövünk, hogy eddig nem azt láttak.

Többször gondolok vissza arra a pontra a cuccaim pakolásánál, amikor kivettem a fürdőruhám – gondolva, hogy úgy se lesz időnk fürödni. Nagyon bánom.

Az utolsó szabad napjaink egyike. Még nincs is itt mindenki. Hatalmas és gyöngyházfényű kagylókat gyűjtünk a parton. A legnagyobb, amit találok, akkora, mint a tenyerem. Kicsit messzebb kavarodom a többiektől, és egy szikla tetejéről végignézek rajtuk. Én vagyok itt a legidősebb – amivel sokszor viccelek is – pedig nem érzem magam idősnek. Inkább az ő fiatalságuk szembetűnő, energikus és átütő. Egyenként úgy fénylenek, mint az általam szedegetett kagylóhéjak az életnek ebben a törékeny-végtelen pillanatában. A fiúk félmeztelenül kézen állnak a sziklák tetején és úgy forgatják a zsonglőr felszereléseket mintha így születtek volna. A lányok úsznak, hangosan nevetve ugrálnak a stégről a húsz fokos tenger vízbe. Az egyik magyar kézműves lány a talált kagylókat lyukasztja sniccerrel és hímzőfonallal formál belőlük gyönyörű nyakláncokat a sziklán ülve.

Végignézek rajtuk. Átfut rajtam a pillanat. Ez vagyok. Most vagyok. Itt vagyok.